Helikopterről küzdenek a vízzel

2010. június 6.

„Viszik a homokzsákot, mint afgán gyerekek a cukorkát…” - ez a mondat Ócsanálostól nem messze, egy depóban hangzott el. A vízügyes szakember annak a tempónak adózott elismeréssel, amivel a szolnoki Mi-17-esek „tüntették el” párosával az egyenként egy tonnás homokzsákokat.

Amikor ezt a cikket írom, lassan vasárnap hajnali két óra van, alig egy órája értem haza Edelényből. Fél óra múlva találkozom fotós kolléganőmmel és indulunk vissza Miskolc repülőterére, ahonnan ma hajnalban is elindul az égi körhinta. Szombat reggel a gépek segítségével sikerült eltömni egy kisebb gátszakadást Ócsanálos felett, majd délután egy, sajnos már jóval nagyobb szakadást tudtak leszűkíteni. A gépek oda is képesek segítséget szállítani, ahol már más nem járhat.

A bizalom fehér vonalaként húzódnak a fentről cérnavékonynak látszó, homokzsákkal magasított töltések, azok a védvonalak, mellyel a még menthető házakat, településrészeket, szántóföldeket, állatokat igyekeznek védeni az egyre magasabb vízszinttől. Ahol a víz áttörte a gátat, ott egyre nagyobb területű szántóföldet nyelt el a barna áradat.

A két helikopter délelőtt 1 óra 54 perc alatt egyenként 15 felszállással, azaz homokzsák-körrel, míg délután 2 óra 6 perc alatt 19 kört teljesítve dolgozott a védelmi bizottságok kérésének megfelelően. Ehhez persze légiirányítók is kellettek, akik a homokzsák-depónál és a gátszakadások mellett irányították a pilótákat. Elkelt a segítség, hiszen a hosszú köteles homokzsák-emelés a bonyolult feladatok közé tartozik. A nagyobb lebegési magasság miatt a gát fölött már nem számíthat a pilóta a gépet „megtartó” légpárna-hatásra, így nagyobb teljesítménnyel dolgoznak a hajtóművek. Nehezíti a pontos manőverezést, hogy nincsenek igazán viszonyítási pontok, így nehezebb megítélni a gép mozgását. Ilyenkor nagyon fontos a fedélzeti technikusok szerepe: a szabadabban mozgó, nyitott ajtóban figyelő technikus azonnal közli a pilótával, ha a gép bármelyik irányba mozdul függeszkedés közben. Éppen ezért meg is oszlik a rádiózás feladata: a gépet vezető első pilóta a technikussal beszél, míg a néha meglehetősen sok szereplős külső rádiózás bonyolítása a másodpilóta feladata.

A feladatot nehezíti, ha egy tereptárgy, délután például egy fa is van a leengedés helyszínén. Enélkül is elég nehéz lenne a tonnás zsákokat a sodrás megfelelő helyére leengedni, hogy ne vigyel el azt azonnal a víz. Ekkor a pilóták szerint a technikus „a gép szeme”, hiszen ő lát a helikopter alá, a lengő teherre és a gátszakadás helyszínére. A fedélzeti technikus szemszögéből a hosszú kábel miatt a homokzsák hajlamos lehet belengeni, ami igencsak megnehezíti a gép irányítását és a lerakáshoz szükséges pontos célzást. Optimális esetben egyetlen, lassú „bemenetelből” lehet azonnal lerakni a zsákot: ehhez a szerencse mellett folyamatosan kommunikáló, összeszokott személyzetre is szükség van, és persze homokzsákokra is: a tonnás tömeget sok kisebb zsák adja meg. Egészen pontosan két púpos és egy csapott lapátnyi homok szákonként, melyet volt szerencsém megtanulni.

Beálltam a lapátoló munkások közé, hogy legalább valami kézzel foghatót tegyek. A közeli településekről érkezett védekezők között hölgyek is akadtak szép számmal, a víz mindenkit fenyegetett. Amikor a kíváncsi helyiek megtudták, hogy honnan is érkeztünk, a férfiak azonnal elkezdték mesélni a remekebbnél remekebb katonatörténeteket. Volt, aki magabiztosan közölte: ismerős a helikopterek rotor- és hajtóműzaja, hiszen a nyolcvanas évek elején nem csupán helikopterből, hanem An-26-osból is ugrott eleget. Egy másik lapátoló pedig azokat a PTSz-elet hiányolta, melyekkel még katonakorában dolgozott, mint szerelő. Más a régi egyenruháját hasonlította össze a mai, modernebb tereptarkával: az egyszínű zöldön emlékei szerint sokkal csúnyábban festenek a sátfoltok. Nem felejtették el, amit akkor és ott átéltek, de azt sem felejtik el, hogy az akkori bajtársak késői utódai ma sem feledkeznek meg bajba jutott elődeikről. (honvedelem.hu)