Vízhiány sorozat 3. rész: Ghána

2009. szeptember 2.

Folytatjuk két hete megkezdett sorozatunkat a globális vízhiány lokális példáiról. A Dél-Afrikai Köztársaság és Etiópia után következő utunk Ghánába, pontosabban Bongóba vezet.

Ghánában minden igyekezet ellenére is elmondható, hogy csupán az ország fele jut hozzá megfelelő ivóvízhez. A városokban lakók 55, a vidéken élők 52 százaléka számára biztosított a hozzáférés, ami afrikai összehasonlításban nem a legrosszabb adat, de az európai viszonyokkal összevetve riasztóan alacsonynak tekinthető. A közegészségügyi szolgáltatások, a megfelelő szennyvízelvezetés, a csatornázottság csupán a lakosság alig több mint negyede számára biztosított.

Ghána még a kilencvenes években a vízszolgáltatás és csatornázottság tekintetében jóval ambiciózusabb célokat tűzött maga elé. 2015-re, tehát az európai Víz Keretirányelv megvalósításának egyik közelgő határidejére már 85 százalékos lefedettséget ígért a ghánai kormány. Az adatok meglehetősen megbízhatatlanok, Ghánában ugyanis minden szervezet és hivatal más-más adatbázissal dolgozik – jegyzi meg tanulmányában a Water Aid. GPRS-nek nevezik azt az átfogó stratégiát, amelyet az afrikai állam a szegénység felszámolása érdekében alkotott. A ghánai szegénység felszámolásának terve adja a keretét azoknak a kormányzati intézkedéseknek, amelyek fejlesztik a közegészségügyi rendszert, és szabályozzák a vízgazdálkodást. Ennek a stratégiának kiemelt eleme a vízhozzáférés biztosítása, ugyanis vízszolgáltatás nélkül nehezen képzelhető el a közegészségügyi állapotok fejlesztése. Ghána 2007-ben mindezt kiegészítette egy Nemzeti Vízügyi Irányelv (NWSP) nevű törvénnyel, majd egy ötéves ágazati fejlesztési programmal, amely mögé nagy nemzetközi donorok is felsorakoztak.

Az egyik legnagyobb városfejlesztésben érdekelt donor a Danida, a másik pedig a Világbank. Ghánában egyébként az etiópiai viszonyoknál valamivel átláthatóbb a pénzek útja, visszaélésekre kevesebb módja van a különböző érintett hatóságoknak, a kormánynak. A támogatások egy jelentős része azonban még így sem érkezik meg a helyi önigazgatások döntéshozóihoz.

A több mint húszmilliós ország egyik körzetében, jelesül Bongóban így fest a vízhelyzet számokban. Bongo körzetben 92 ezer ember lakik, de csupán 51 százalékuk jut hozzá tiszta ivóvízhez. Ezt mintegy tízezer háztartásra vetítve kell értelmeznünk. Bongo körzet lakóinak nyolcvan százaléka él mélyszegénységben, vagyis munka és rendszeres havi jövedelem nélkül, tehát jobbára nemzetközi segélyeken. Talajvizek, apró patakok szolgáltatják az ivóvíznek valót a területen, de a helybéliek csaknem kétszáz ásott kutat üzemeltetnek, hogy pótolják a vízhiányt. A vezetékes ivóvíz csak a terület kevesebb, mint tíz százalékában elérhető, több helyen pedig egyszerűen elzárták a csapokat, mert az ott lakók képtelenek voltak kifizetni a vízdíjakat. Ezek a ghánaiak általában fúrtak vagy ástak maguknak egy kutat, a benne található folyadék minőségével nem sokat törődve.

A körzetben lakó 92 ezer ember mindösszesen 854 vécén osztozik, könnyű tehát elképzelni a közegészségügyi állapotokat Bongóban. Az önkormányzat évente alig több mint 2500 dollárt költ a közegészségügy fejlesztésére, illetve a meglévő vízhálózatra, ehhez adódnak hozzá a Bongo számára nyújtott pótlólagos nemzetközi támogatások, amelyek összege évente 511 ezer dollár. (vizpiac.hu)